Hogyan beszéljünk és írjunk posztmodernül

Stephen Katz, Trent Egyetem, Peterborough, Kanada

[Mivel aktualitásából nem sokat veszített, talán érdemes feleleveníteni ezt a szöveget, amelyet Stephen Katz angol eredetijéből fordítottam évekkel ezelőtt - zs].

Az utóbbi tíz évben a posztmodernizmus divatos frázissá vált magas értelmisegi körökben. Könyvek, cikkek, konferenciák, egyetemi kurzusok visszhangozzák a posztmodernizmusról szóló vitákat, melyek a jelenkor egyediségét hangsúlyozzák. Olyan időket élünk úgymond, mikor a komputerizálás, a globális gazdaság és a média visszafordíthatatlanul megváltoztatták a társadalmi elfoglaltságok összes formáit. Kultúráról előadásokat tartó szociológia professzorként én is e környezet részének érzem magam, és a posztmodernizmus mint értelmiségi mozgalom és gyakorlati probléma egyaránt érdekel. Tapasztalatom szerint egy szakadék választja el egymástól azokat, akik a posztmodern fordulatban csupán a jól ismert régi csapdák neokonzervatív újracsomagolását látják, és azokat, akik szerint a posztmodernizmus egy régóta szükséges ellenszer az oktatásban, esztétikában és politikában uralkodó modernista elvekre. Átmeneti álláspontok is léteznek persze, attól függően, hogy ki hol és hogyan látja a legoptimálisabb utat az új évezredbe.

Úgy gondolom azonban, hogy az igazi szakadék nem annyira az álláspontok közelíthetetlenségéből, mint inkább a nyelvi különbségekből adódik. Értelmiségi körökben a nyelvi testtartás épp olyan fontos lehet mint a tartalom. Más szóval: nem az az igazán fontos, hogy kedveled-e vagy sem a posztmodernizmust, hanem az, hogy tudsz-e posztmodernül írni és beszélni. Tegyük fel, hogy be akarsz kapcsolódni az irodalomelmélet és a minden-célra-alkalmas mély gondolkodás helyi mandarinjainak beszélgetésébe, de fogalmad sincs, hogy mit mondjál. Vagy mondasz valamit, amit relevánsnak, sőt, egyenesen jó meglátásnak tartasz, de figyelembe se vesznek, vagy enyhe sajnálattal néznek rád. Itt van tehát egy rövid útmutató a posztmodern nyelv megtanulásához.

Először is: soha ne feledd, hogy az egyszerű és világos fogalmazás szóba sem jöhet. Túl realista, modernista és nyilvánvaló. Hogy ezt kidomborítsa, a posztmodern szöveg nyelvi játékosságot, paródiát és többértelműséget követel a szerzőtől. Mivel ezt gyakran nem könnyû betartani, a homályos fogalmazás általánosan elfogadott helyettesítővé vált. Tegyük fel például, hogy valami ilyesmit akarsz mondani:

Hogy elkerüljük a bennünket befolyásoló kulturális elfogultságokat, a nyugati társadalmakon kívűli emberek véleményére kell figyelnünk.

Ez egyenes beszéd, de unalmas. Nézzük csak például a 'vélemény' szót. Posztmodernül 'vélemények' helyett 'hangok'-at használnánk, de jobb a 'vokalitások', és még jobb a 'multivokalitások'. Tedd még hozzá például az 'intertextuális' jelzőt, és nyert ügyed van. A 'kívűli emberek' szókapcsolat ugyancsak túl egyszerű és lapos. A 'posztkoloniális másságok' már sokkal jobban hangzik. Helyesen beszélni posztmodernül csak akkor lehet, ha a jól ismert rasszizmus és szexizmus mellett egy sereg más előítéletről is könnyedén szövegelsz. Ilyen például a 'fallogocentrizmus' - férfi-központúság, mely a bináris logika racionalisztikus formáival társul. Végül a 'bennünket befolyásoló elfogultság' pongyola fogalmazás; használj kevésbé érthető igéket és szókapcsolatokat, mint például az 'identitásainkat mediáló szubjektivizmus'. Az átírt szöveg végső formában tehát így szól:

Hogy elkerüljük az identitásainkat mediáló fallogocentrikus szubjektivizmusokat, a posztkoloniális másságok intertextuális multivokalitásaira kell figyelnünk.

Ez már kezd posztmodernül hangzani!

Ha nincs időd és energiád, hogy elsajátíts egy minimális posztmodern szinoníma- és neologizmus-szókincset, mely megmentene a nyilvános lebőgéstől, ne feledd: az sem baj, ha félrebeszélsz, ha azt a megfelelő módon teszed. A posztmodern nyelvtanulás egy második fontos stratégiája arra tanít, hogy használj minél több toldalékot, képzőt, kötőjelt, aláhúzást és minden egyebet, amit a számítógép elbír (számítógép nélkül pedig lehetetlen posztmodernül írni!). Időmegtakarítás végett jobb, ha készítesz egy rövid táblázatot. Három oszlopra lesz szükséged. Az első oszlopba írjuk az előképzőket: poszt-, hiper-, pre-, de-, disz-, re-, ex- és ellen-. A második oszlop az utóképzőket és más végződéseket fog tartalmazni: -izmus, -itás, -áció, -i, stb. A harmadik oszlopba írj egy sor elismert és jól ismert nevet, amelyek jelzőként vagy izmusokként egyaránt tekintélyt hordoznak, pl. Barthes (Barthes-i), Foucault (Foucalt-i, foucaltista, foucaltizmus), Derrida (derridai, derridizmus).

Lássuk, hogyan lehet ezt a táblázatot használni. Tegyük fel valami olyasmit akarsz mondani, hogy

A modern épületeknek elidegenítő hatásuk van.

A gondolat nem rossz, de nyilvánvaló, hogy nem sokat lehet vele kezdeni ilyen formában. Meg sóspereccel sem kínálnának meg egy konferencia fogadásán, ha ez így kicsúszna a szádon. Esetleg odatennének takarítani, miután véget ért a fogadás. Szóval jobb ha előveszed a három oszlopos listát. Nézzük először az előképzőt. A pre- jónak tûnik, és a poszt- is, de több prefix egymás után a legjobb. A 'modern épületek' helyett - légy kreatív! - az 'ellen-architekturális hiper-kontemporaneitás pre/poszt-spacialitása' kezdetnek nem rossz. Az 'elidegenítő' elavult és hatástalan szó, helyette valami egyebet kell találnunk, a második oszlop végződéseivel fűszerezve. Az 'antiszocialitás' jut most hirtelen eszembe, de még jobb, ha igazi posztmodern módra egy kis kétértelműséget is bedobunk az 'antiszocialitás/szeduktivitás' kombinációval. A harmadik oszlopból válassz egy szerzőt, kinek műveiről mindenki jó véleménnyel van, de soha nem volt ideje és kedve, hogy elolvassa őket. Ha a választás nehezen megy, a francia teoretikusok mindig biztos húzásnak számítanak. Jelenlegi példánkhoz a szociológus Jean Baudrillard-ot javaslom, aki sok, nehéz és mély szöveget írt a posztmodern térről, mint olyan. A nemek közötti viszonyt sem szabad kifelejteni. Végül tedd folyékonnyá az egészet egy néhány kulcsszóval (pl. ambivalens, szubjektivitás) és egy halom kötő- gondolat- és zárójellel, és kész vagy. Íme, az eredmény:

Az ellen-architekturális hiper-kontemporaneitás pre/poszt-spacialitása egy ambivalensen visszatérő antiszocialitást/szeduktivitást kényszerít ránk, melyet a granulált szubjektivitás demaszkulinizált Baudrillard-i diskurzusában találunk enunciálva.

Megtörténhet, hogy egy adott ponton valaki megkérdi, miről is beszélsz. Ez a veszély mindenkit fenyeget, aki posztmodernül beszél, és minden áron elkerülendő. A fontos az, hogy a kérdést feltevő személy úgy érezze: nem igazán értette meg a lényeget. Ezt a legkönnyebb úgy elérni, ha egy újabb posztmodern szóáradatot zúdítasz rá, eredeti mondandód egyszerűsítése és megvilágítása érdekében. Ha ez nem működik, esetleg nem marad más hátra, mint a szörnyen modernista hangzású gondolat, hogy "nem tudom". De ne hagyd magad, inkább mondd ezt:

A kérdésed instabilitása több, ellentmondásosan rétegzett választ ébreszt bennem, melyeknek interkonnektivitása nem képes kifejezni az általad keresett logocentrikus koherenciát. Csupán azt mondhatom, hogy a realitás sokkal egyenetlenebb és az (ál)reprezentációi sokkal kevésbé hitelt érdemlőek mint amennyi időnk van, hogy itt feltárjuk. Van még kérdés? Nincs? Akkor lökjétek ide a sósperecet és a sört.