Miért hagyják el a páviánok a szülőföldjüket?

A főemlősök többsége - a magányos orángutánokkal ellentétben - szociális lényekként töltik életük nagy részét. Ez érvényes a csimpánzokra, a gorillákra és a páviánokra egyaránt: gyerekkorukat a szűk családnál jóval nagyobb csoportban töltik, nagybácsikkal és unokatestvérekkel, a nagybácsik unokatestvéreivel, az unokatestvérek nagynénjeivel, és így tovább. A páviánok esetében egy kis falura való törzzsé növi magát a társaság, amelyikben néha a 250-et is elérheti a rokonok és szomszédok száma. Sok pávián és szociális főemlős életében azonban eljön az az idő, amikor a nagyon családias és otthonos környezetet és társaságot ott kell hagyni, és a folyó túlsó oldalán, vagy a fennsík másik sarkában tanyázó bandába kell beilleszkedni meg szerencsét próbálni. Hogy az ifjú pávián arra gondolva úszik-e át a folyón, hogy a túlsó oldalon jobb az élet, finomabbak a gyökerek, vagy formásabbak a nőstények, azt nem tudhatjuk. Az viszont biztos, hogy a főemlősök világában mindennapi traumának számít ez: egy kamasz fogja magát, és otthagyja anyját-apját, gyerekkori havereit, és reszketve, de mindenre elszántan nekivág az ismeretlennek.

Ha ez a szöveg a Homo sapiens nevű főemlősről hangzana el, hajlamosak lennénk valamilyen szociológiai magyarázatot találni a jelenségre. A Homo sapiens-nél kevésbé egocentrikus majmok esetében azonban nyílvánvaló, hogy a fiatal és nyughatatlan egyedek távozása mögött egyszerű genetikai és evolúciós logika van. Ha ugyanis a kis páviánok mindannyian következetesen ragaszkodnának az édes anyaföldhöz és a falubeliekhez, akkor a páviánközösség előbb-utóbb azt tapasztalná, hogy egyre több csemetének van több vagy kevesebb ujja meg füle, mint amennyi illik és ildomos hogy legyen. Genetikai szempontból ugyanis túl nagy különbségek lehetetlenné teszik a normális utód-termelést, de az sem jó, ha túl nagy a hasonlóság a hím-pávián és szíve választottja között. Ha semmiféle cserebere nem létezne a különböző főemlős csoportok között, akkor nagyon hamar annyira lecsökkene a genetikai változatosság egy-egy csoporton belül, hogy az semmi jóra nem vezetne. A megoldás egyszerű: a fiatal egyedek egy részét - általában vagy a hímek, vagy a nőstények többségét - egy adott ponton elfogja a mehetnék, és el is megy. A csimpánzoknál és a gorilláknál a nőstények a vállalkozóbb kedvűek, a páviánoknál azonban - talán azért, hogy legyen, amin a primatológusok vitatkozzanak - a hímek vágnak neki az ismeretlen világnak.

Kiderül tehát, hogy a főemlősök többi képviselőivel nemcsak az átlag-állaton-felüli intelligencia meg a többi ujjal szembeszegezhető hüvelykujj köt össze bennünket, hanem az a időzített indulat is, amelyik, sokszor szembeszállva azzal, amit a józan ész és a kényelem diktál, elkapja a fiatalabb nemzedék nyughatatlanabb részét, és arra ösztökéli, hogy hagyjanak csapot-papot, tradíciót és otthont, hagyják a jól ismert patak ívóvizét és a csíki sört, és kipróbáljanak valami mást. A szapienszek esetén, persze, millió kulturális, szociális és gazdasági oldala is van a dolognak, de érdemes és érdekes néha arra gondolni, hogy valahol mélyen a páviánokkal közös gének és neurotranszmitterek lehetnek felelősek az ilyen hajlamainkért.


ps. Ezt a szöveget részben Robert Sapolsky "The Young and the Reckless" című írása ihlette, amelyik a "The trouble with testosterone" kötetben jelent meg (75-90 oldal).

A média jövője jelene

Apróság, de muszáj megemlíteni: azt írja a július hetedikei Szabadság, a "Tudományos-fantasztikus: a média jövője" című cikkben, hogy

A technika-guruk jóslatai szerint nemsokára a mobiltelefon lesz az a műszer, amelyről egyszerre lehet majd videót nézni, zenét hallgatni, internetezni, chattelni – vagy éppen saját tartalmat készíteni és azt feltölteni a világhálóra.

Nemsokára? Ugyan-ugyan. Ez nem a média jövője, és nem tudományos-fantasztikus elmélkedés, hanem valóság.

A cikkben emlegetett mobiltelefonra egy lehetséges példa az iPhone. Ráadásul már az iPhone előtt is voltak "okos" telefonok, amelyek mindenre képesek, amik a cikkíró szerint csak a technika-guruk jóslataiban léteznek. Az más kérdés, hogy engem igazán csak az iPhone óta kezdett a mobiltelefon-téma igazából érdekelni. Ha idővel még GPS-t is tesznek rá, a Google Maps mellé, akkor valóban ez lesz az egyik legizgalmasabb és élvezetesebb szerkentyű.

A Tarkői Homokkő a Sedimentology borítóján

Az agusztusi Sedimentology borítóján látható fotó a Bodza völgyében készült, még akkoriban, amikor alulírott arrafele méricskélte a homokköveket. Mint sok zöldfülű doktorandusz, nem igazán tudtam akkor, hogy mire is lesz majd jó a sok rétegtani szelvény, de utólag találtam a válaszra kérdést, és most fordított sorrendben a kérdés és a válasz is benne vannak ugyanabban a Sedimentology számban.

Ha valakit esetleg érdekel -- a cikk lényege az, hogy a bodza-völgyi rétegvastagságokat legjobban a lognormális eloszlással lehet jellemezni, annak ellenére, hogy egyesek szerint a hatványfüggvény-eloszlás (vagy fraktáleloszlás) a domináns a turbiditeknél. A fraktáleloszlás valóban izgalmas, de csak akkor, ha van rá jó bizonyíték -- de sok esetben a bizonyíték hiányzik, és egy egyszerű log-log grafikon alapján egyesek hajlamosak fraktálnak nyílvánítani mindent.

A Tarkői Homokkő - és az olaszországi Marnoso-Arenacea Formáció - esetén világosan kimutatható, hogy a lognormális eloszlás jellemzi a vastagon és a vékonyan rétegzett turbiditeket egyaránt. És nem csak a statisztikai elemzés mutatja ezt, hanem valahogy filozofálgató szinten is szimpatikusabb nekem ez a "megoldás", mint akár a fraktáleloszlás, akár az exponenciális eloszlás, még akkor is, ha ez utóbbiak izgalmas spekulálgatásokra adnak okot, skála-független fizikáról, Poisson folyamatokról, meg önszerveződő kritikalitásról (angol "self-organized criticality").

Na, ez kezd nagyon posztmodernül hangzani, úgyhogy jobb, ha abbahagyom.

Van-e olyan jó a romániai egyetemi oktatás, mint a nyugat-európai? II

Visszatérve még röviden erre a témára: úgy látszik, a romániai egyetemi oktatók 70%-a pontosan az ellenkezőjét hiszi annak, amit egy frissen közzétett jelentés állít. A jelentést egy elnöki bizottság állította össze, a volt tanügyminiszterrel, Mircea Micleával az élen. Jórészt olyanok vannak a bizottságban, akik jól ismerik a nyugati és a hazai helyzetet egyaránt; többen az Ad Astra tagjai. Szerintem nem árt komolyan venni, amit mondanak.

És ezt mondják többek között:

În învățământul superior şi în cercetare, câteva insule de excelență sunt scufundate într-o mare de mediocritate. Niciuna dintre universitățile noastre nu se află în topul celor 500 de universități din lume conform clasamentului Shanghai şi chiar cele mai performante dintre ele ar trebui să-şi sporească producția ştiințifică de 7-8 ori ca să aspire la un astfel de statut. Dacă raportăm numărul de articole ştiințifice la populație, atunci performanța ştiințifică a României este de 11 ori mai mică decât media țărilor OECD, de 5 ori mai mică decât a Ungariei şi de 2 ori mai mică decât a Bulgariei. Indicele compozit de inovare al României a fost în 2006 de 2 ori mai mic decât al Bulgariei, de 3 ori mai mic decât al Ungariei şi de 5 ori mai mic decât media UE şi are cea mai importantă tendință de scădere dintre toate țările luate în considerare.

A jelentés itt tölthető le.

Van-e olyan jó a romániai egyetemi oktatás, mint a nyugat-európai?

A válasz, persze, egyértelmű és egyszerű: a romániai egyetemi oktatás és tudományos kutatás, általában véve, messze lemarad a nyugat-európai szinttől. Sok szempontból még a kelet-európai szinttől is, lásd Liviu Giosan és Tudor Oprea írását az Ad Astra-ban.

Ez nem nagy újdonság. Az azonban érdekes, hogy a romániai egyetemi oktatók 70%-a szerint, semmi minőségi különbség nincs a romániai felsőoktatási intézmények és a nyugat-európaiak között. Ezt a Soros Alapítvány egy új felméréséből tudhatjuk meg.

Gondolom, jobbanmondva fogadni mernék, hogy ez ugyanaz a 70%, amelyik (1) életében nem töltött egyszerre egy néhány napnál többet egy nyugati felsőoktatási intézményben; (2) nem igazán tudja, hogy mi az az ISI és mi az az "impact factor". Vagy ha igen, akkor nem akar hallani róla.

Mennyire kell eltájolódottnak és beképzeltnek lennie valakinek ahhoz, hogy azt higgye, a Bukaresti Egyetem pont olyan jó, mint mondjuk a Cambridge University? És hogy a Iaşi-i Egyetem kiadványainak olyan súlyuk van, mint mondjuk, kapásból, a Oxford University Press-nek?

Nagyon.

Tipikus profil: a vallásosság

Azt írja a Transindex, az MTI és a Reuters híreiből inspirálódva, hogy a múlt heti londoni és glasgow-i merényletkísérletek elkövetői

mindnyájan orvosok, vagy pedig kapcsolatban állnak a gyógyító hivatással. Évek óta dolgoztak nagy-britanniai kórházakban, ahol emberek gyógyítása, életek megmentése a központi feladat. Vajon miként lehetséges, hogy ilyen hivatást választó emberek igent mondjanak mások elpusztítására? - erre a kérdésre egyelőre a Scotland Yard sem tudja a választ.

Továbbá a

nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a militáns iszlamizmus követői széles társadalmi palettáról toborzódnak: dologtalan léhűtők és kisstílű bűnözők éppúgy akadnak közöttük, mint tehetős emberek és egyetemi végzettségű értelmiségiek.

És

egyszerűen hamis az a sztereotípia, miszerint az iszlamista körök tagjai mind hátrányos helyzetű, tanulatlan, az átlagos jövedelemnél kevesebbet kereső és hasonló emberek. A tények az ellenkezőjére vallanak: a merényletek elkövetői között nagy számban találunk magasan képzetteket, akik egzakt tudományban szereztek képesítést: vegyészek, fizikusok, orvosok, mérnökök.

A következtetés:

A profil azt mutatja, hogy nincs tipikus profil.

A válasz ezekre a kérdésekre pedig szerintem (és nemcsak szerintem) nagyon egyszerű: ezeket az embereket nem a társadalmi helyzetük, iskolázottságuk, IQ-juk, szülőhelyük, vagy munkahelyük köti össze, hanem az, hogy mindannyian vallásosak, mégpedig nagyon vallásosak. Hogy ennek napnál világosabb fontosságát és jelentőségét miért nem ismeri fel vagy hallgatja el a Scotland Yard, a szakértők, és a média egyaránt, azt én nem értem. Hacsak nem a vallás és vallásos emberek iránti általános (ál)tisztelet és kesztyűs kézzel való bánás miatt: a vallásról ugyanis csak jót vagy semmit illik mondani. És ahol jót semmiképp sem lehetne kiizzadni, mint például az ilyen cikkekben, ott nem mondanak semmit: úgy tesznek, mintha nem is létezne, és az égvilágon semmi köze sem lenne az egész témához. Hadd idézzem Sam Harris-t a "The End of Faith" című könyvéből:

Hogy láthassuk, a baj magával a muzulmán vallással van, és nem egyszerűen a "terrorizmussal", elég, ha azt kérdezzük magunktól: miért teszik a muzulmán terroristák azt, amit tesznek. Mi viheti az egyértelműen személyes sérelemtől vagy pszichológiai zavaroktól mentes bin Ladent - aki se nem szegény, se nem tanulatlan - arra, hogy barlangban lakjon, és számtalan férfi, nő, és gyermek meggyilkolását tervezgesse, olyanokét, akikkel soha nem találkozott? A válasz erre a kérdésre nyilvánvaló - már csak azért is, mert maga bin Laden ismételgette azt orrvérzésig. A válasz az, hogy az olyan emberek, mint bin Laden, valóban hiszik, amit hisznek. Hiszik, hogy a Korán minden egyes betűje szentigaz. Miért adta életét tizenkilenc tanult, jó anyagi háttérrel rendelkező férfi ezrek meggyilkolásáért? Mert hitték, hogy jutalmul egyenesen a mennybe mennek. Ritkán fordul elő, hogy az emberi viselkedés ennyire egyértelműen és teljesen megmagyarázható lenne. Miért nem akarjuk elfogadni ezt a magyarázatot?

Azért, mert van valami, amit az amerikaiak többsége Osama bin Ladennel, a tizenkilenc gépeltérítővel, és a muzulmán világ nagy részével együtt elfogad. Mi, amerikaiak is komolyan vesszük azt a felfogást, mely szerint bizonyos fantasztikus kijelentésekben minden bizonyíték nélkül hinni kell. Az ilyen hősies hiszékenységi aktusok nemcsak elfogadhatóak, hanem szükségesek is. [...] A vallásos hitnek, azaz a bizonyíték-nélküli-hit eszméjének tett engedményeinknek köszönhetően képtelenek vagyunk megnevezni és kezelni a világ konfliktusainak az egyik leggyakoribb okát.